Este hat órára terveztük az indulást, gondolván, hogy az éjszakai utazás kevésbé viseli meg a malacokat. Előtte tettünk egy egészségügyi sétát, aztán nasikkal, és rengeteg takaróval felszerelkezve vágtunk neki a tizenöt órás útnak. Szegény Döme az út elején egyszer hányt, és egy darabig úgy nézett ki, mint aki nagyon nem érzi jól magát, hamar elfeküdt. Marci nagyjából éjfélig ácsorgott, aztán nem bírta tovább, és ő is lefeküdt aludni. Időnként megébredtek, de elég jól viselték az utazást, a bekészített füldugókat egyáltalán nem is kellett használnunk, Döme hangját szinte egész úton nem lehetett hallani. A malacok miatt a cél előtt másfél órával egyszer meg  kellett állnunk, mert nagyon kellett már pisilniük, itt kapták meg a reggelijüket is. Ezen a részen Marci annyira hozzám akart már bújni, hogy felkapaszkodott az ülés támlájára, és így összekapaszkodva ücsörögtünk vagy fél órát, mielőtt megálltunk. Mindannyiunknak elege volt már, amikor reggel kilenckor végre kiszálltunk az autóból. A malacok ismerkedtek az új tereppel, a kutyák mindenhová követték őket, majd az örömködés, és a finom ebéd után ki is dőltünk mind a négyen.

Ha malacok vannak a háznál az ember lányát néha ilyen látvány fogadja hazaérkezéskor:

Séták alkalmával sokszor csak ennyit látok a malacainkból:

A bejáratott útvonalunkon a lehullott makkoktól már régen megtisztították az utakat, most már keményebben meg kell dolgozniuk a zsákmányért. Az idő nagy részét a bokrok alatt töltik, ahol esély van rá, hogy találnak még valamit. Döme ilyenkor se hall se lát, kicsit nehezebben irányítható. Még augusztusban kinőtte a hámját, a következő méret pedig még nagy volt neki, simán ki tudott belőle bújni. A makkos résznél elengedtem őket, különben a póráz rátekeredik a bokrokra, aztán annyira belefeledkeztek a kutakodásba, hogy észre se vették, hogy ott vagyok. Fél óra várakozás után már eléggé untam a dolgot, elindultam a házunk irányába, hívtam őket is. Marci egy idő után követett, rá vissza is tettem a pórázt, Döme viszont a füle botját sem mozdította. A pórázzal erőlködni felesleges lett volna, mert simán ki tudott bújni a hámból, így őt otthagytam a bokor alatt, míg Marcit hazavezettem, aztán rohantam vissza, hogy őt is összeszedjem. Tudtam persze, hogy ott lesz még, de azért mégis izgultam, nehogy valami baja essék, ezalatt a 2 perc alatt, míg egyedül volt. Nagyon méltatlankodott, hogy nem makkozhat tovább, és megmakacsolta magát, így kézben kellett hazahoznom.