Séták alkalmával sokszor csak ennyit látok a malacainkból:

A bejáratott útvonalunkon a lehullott makkoktól már régen megtisztították az utakat, most már keményebben meg kell dolgozniuk a zsákmányért. Az idő nagy részét a bokrok alatt töltik, ahol esély van rá, hogy találnak még valamit. Döme ilyenkor se hall se lát, kicsit nehezebben irányítható. Még augusztusban kinőtte a hámját, a következő méret pedig még nagy volt neki, simán ki tudott belőle bújni. A makkos résznél elengedtem őket, különben a póráz rátekeredik a bokrokra, aztán annyira belefeledkeztek a kutakodásba, hogy észre se vették, hogy ott vagyok. Fél óra várakozás után már eléggé untam a dolgot, elindultam a házunk irányába, hívtam őket is. Marci egy idő után követett, rá vissza is tettem a pórázt, Döme viszont a füle botját sem mozdította. A pórázzal erőlködni felesleges lett volna, mert simán ki tudott bújni a hámból, így őt otthagytam a bokor alatt, míg Marcit hazavezettem, aztán rohantam vissza, hogy őt is összeszedjem. Tudtam persze, hogy ott lesz még, de azért mégis izgultam, nehogy valami baja essék, ezalatt a 2 perc alatt, míg egyedül volt. Nagyon méltatlankodott, hogy nem makkozhat tovább, és megmakacsolta magát, így kézben kellett hazahoznom.