Nagyon büszke vagyok Dömére! Még mindig nagy rá a hám (az eggyel kisebb pedig már kicsi), így simán ki tud csusszanni belőle. Egy rám kötözött babyvel és a két sétáló malaccal nem mindig egyszerű ilyenkor visszavarázsolni rá az utcán a hámot és a pórázt. Tegnap már csak azt vettem észre, hogy a póráz az üres hámmal a kezemben maradt, de meg sem próbáltam visszaadni a malacra, mert a gyermek elaludt séta közben, és nem akartam felébreszteni. Közben nagyon aggódtam, hogy az öntörvényű malacunk hogy kerül haza, úgyhogy a mazsolakészletet a markomban tartva folytattuk az utat. Szerencsére már hazafelé tartottunk, és Döme sem okozott semmi galibát. Nem is került sok mazsolába, és gyönyörűen jött utánunk póráz nélkül is.

A kinti malac lakban már nagyon töredezett volt a szalma, így épp ideje volt kicserélni, rögtön akadt is hozzá két kis segítség:

És a végeredmény:

Marcinak annyira tetszett a vastag szalmatakaró, hogy este alig akart bejönni. (Mikor bejött, akkor meg jól összevesztek Dömével, aki addigra elbitorolta a benti fekhelyüket. Szegény Marci ki is kullogott, nagy nehezen beédesgettem, és annak ellenére, hogy a kanapé előtti malac fekhelyet megszüntettük, végül mégis ott bújtunk össze. Ami teljesen nélkülözi a következetességet, de Marcinak most nagy szüksége van a közelségünkre.)

A mai sétánkon Döme annyira vicces volt, hogy könnyesre nevettük magunkat. Kialakult egy hülye szokása, ami a Jégkorszakból a motkányt juttatja eszembe, ma is ezt adta elő. Útközben valahogy mindig találnak még makkot a bokrok alatt, és Döme próbál annyit összegyűjteni a pofájában, amennyit csak elbír. Ilyenkor teljesen megváltozik az arckifejezése, és meg sem mer mukkani, nehogy kiessenek a makkok. Mindezt veszett gyorsan csinálja, mert tudja, hogy egyszer csak el kell indulni. Csak az a bökkenő, hogy mikor már az egész szája tele van, ő még mindig gyűjtené, de már nem fér el, és ahogy betömi a következőt, oldalt kiesik egy másik. Ettől teljesen kétségbe esik, és persze rendkívül mérges, ha ott kell hagynia őket, mert tovább kell menni. Azért a száját ilyenkor még mindig szorítja, ami egy idő után szerintem elfárad, mert pár lépés után kipotyog az összes makk. Ekkor megtorpan, kapkodva próbálja visszapakolni őket, nehogy egy is elmaradjon, ezt néhányszor még eljátssza, majd rájön, hogy jobban jár, ha megeszi őket, erre rendszerint néhány méterrel a hazaérésünk előtt kerül sor. Ha Marci elég ügyes egyet-egyet ő is meg tud kaparintani belőle.