A malacoknak nagyon jó a hallásuk. Aki hangosan kiabálva szólítja magához a röfijét, igazából teljesen feleslegesen strapálja magát, hiszen a legapróbb neszeket is nagy távolságról meghallják. Etetéskor, ahogy kiveszem a fémtáljaikat a tartóból, bárhol is vannak, mindig meghallják, odasietnek, és türelmetlenül topogva várják, hogy eléjük tegyem az ételüket. Ma a délutáni etetésnél, mikor kivettem a malacok tálját a tartóból, és nem láttam előbukkanni Marci fejét a kinti ól ajtaján, tudtam, hogy valami nem stimmel. Hátraszaladtam, és nyitva találtam a kertkaput, nyomban elszállt az afeletti bosszúságom, hogy nem sokkal ezelőtt arra értem haza, hogy  zabtejben úszik az alsó szint, mert Döme megtalálta a zabtej készletünket, és jól megdézsmálta. Rohanás vissza a házba, gyermeket felöltöztet, nyálát csorgató, visítozó Dömét - aki jogosan várná a vacsoráját - figyelmen kívül hagyva futás ki az utcára. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnünk, mert az első szembejövő szomszéd ahogy meglátott bennünket, már mutatta is, hogy merre indult neki a világnak Marci, úgyhogy gyorsan hazavezettük, és szerencsére most mind a két malac itt szuszog mellettem. (Jövő héten lecseréljük a kaput.)

Megvagy, te csavargó!