Elérkezett a Magyarországra látogatásunk ideje. A csomagtartóba bepakoltuk Marci fészkét, de az egyik hátsó ülés támláját lehajtva egy kis átjárót alakítottunk ki, hogy mellém tudjon feküdni, ha akar. A biztonsági övhöz rögzített pórázt olyan hosszúra hagytuk, hogy lazán tudjon mozogni ezen a részen. Nagyon rosszul indultunk, és nem csak azért izgultunk, hogy Marci hogyan fogja bírni a minimum 14 órás utat, hanem azért is, nehogy megállítsanak bennünket a papírok nélküli illegális malackánkkal az autóban. Ha mindez nem lett volna elég, elszállt a lengéscsillapítónk, és Marcival hátul ülve a lelkünket kirázta a kocsi. Este indultunk, hogy az út lehető legnagyobb része Marci alvási idejére essen. Az ötlet jó volt, de a rázkódó autóban szinte lehetetlen volt aludni, Marci egy ideig türelmes volt, aztán el kezdett nyüszögni, sehogy sem találta a helyét. Az egész út során négyszer álltunk meg, az első két alkalommal simán visszasétált az autóba, utána viszont már annyira elege volt az egészből, hogy nem volt hajlandó visszaszállni a legfinomabb falatok csábítására sem. Így muszáj volt felemelnem, és nagy visítások közepette tettem be a kocsiba, nem kis feltűnést keltve. Marci egész éjszaka csak szendergett, már világosodott, mire hajnalban megtaláltuk azt a pózt, amelyben összebújva el tudtunk aludni. A 15 órásra sikeredett út végén mindannyian megkönnyebbültünk, hogy végre célba értünk. A kocsi azóta szerelőnél, remélem, hazafele könnyebb utunk lesz!

Első kép a megérkezés után, a kutyák nagy érdeklődéssel vizslatták miféle szerzetet hoztunk magunkkal. Lesz idejük az ismerkedésre, egy egész hónapot leszünk itt.